“Azt mondják, ha rossz időben találkozol a megfelelő emberrel, az élet újra összehoz vele.”

Ezt a rövidke, de annál velősebb mondatot ma reggel olvastam, és bár nem szoktam sűrűn posztolni, most mégis sok gondolat gyűlt össze bennem ezzel kapcsolatban, amit szeretnék veletek megosztani. De ne tekerjetek még tovább, van néhány izgalmas mondandóm is! De tényleg!

Bár a szavak emberének tartom magam, most valahogy mégsem tudom, hol is kezdjem. Érthető, hogy az elején. Legyen így.

Ahogy azt már korábban is megpróbáltam nektek körülhatárolni (és itt az idő, hogyha esetleg a korábbi posztomat nem olvastad, kukkants bele), Bali egy elképesztően csodálatos hely. Na nem csak a természeti adottságai, bár abból is akad bőven csoda itt, a kultúra, a vallás és még az itt élők is tartogatnak valami furcsa kis varázslatot, ami azonnal magával ragadja az ide érkezőket. És ez velem is így történt.

Amikor először jártam itt, úgy éreztem megnyílt a lelkem. Egészen érdekes, bizsergető érzés. Minden érdekelt, de tényleg. A templomok, a fák, az állatok, az ételek, a szokások, a miértek és a hogyanok, aztán ahogy egyre közelebb kerültem a válaszokhoz, már én is a részesének éreztem magam.

De még nem egészen. Tudni akartam, mi járhat az itteniek fejében, őket hogyan éri ez a varázslat nap mint nap. Így hát vettem a bátorságot és megkérdeztem egy helyi búvárt, hogy miért ilyen boldogok itt az emberek, a válasza pedig most, hónapokkal később is tisztán él a fejemben. Azt mondta, minden oka meg van arra, hogy boldog legyen. Van mit ennie, van hol aludnia, ráadásul, ha ő ezt sugározza mások felé, ő is ezt fogja kapni. Dióhéjban. Igaza van, nem? Hát, gondoltam teszek egy próbát, én is kipróbáltam. Nem csak hogy működött, de én is jobban éreztem magam. Itt, ezen a ponton pedig valami megváltozott bennem.

Innentől fogva már én is így gondolkodom és eszerint élek. Nyitottan a boldogságra, az áldásra, az új dolgokra, a pozitív energiákra, az életre. És tudjátok mi a legjobb az egészben? Hogy megszűnt az itthon mindennapos stresszelés, a kilátástalanság érzése és az ezekkel járó mérhetetlen túlgondolás is.

Helyette viszont van sok minden más.

Volt már veletek, hogy csak megálltatok egy pillanatra, hogy élvezzétek a reszkető falevelek gyengéd dallamát? Vagy a madarak fülsimogató énekét? Esetleg egy kert vagy park virágainak vibráló színkavalkádját? Hogy néztétek, ahogy mókás kis formákká alakulva vonulnak át a pillekönnyűnek tűnő, habos felhők az égen?

Velem sem sokszor, most viszont szinte minden nap belemélyülök kicsit a körülöttem zajló hangokba, színekbe, formákba, amik rendre visszaegyensúlyozzák a békét a szívemben.

Szóval figyelek és megfigyelek.

Rutinos utazóként sok helyen volt szerencsém bekukucskálni több ország, több kontinens kultúrájába, szokásaikba, mindennapjaikba, de talán még sehol nem vettem észre olyan apró nüanszokat, amik nálunk, otthon szinte teljesen elképzelhetetlenek lennének.

A teljesség igénye nélkül most összeszedek nektek párat, csak úgy az érdekesség kedvéért.

Ha már oly’ sokszor felhoztam a kaja-témát, most is ezzel kezdeném, no nem azért, mert éhes vagyok, csak mert az úgy mindenkit érdekel. Talán.

A helyiek által gyakrabban látogatott éttermekben, avagy pici kifőzdékben (warungokban) és a vidéki éttermekben sosem adnak kést. Otthon legtöbbször kézzel, ráadásul jobb kézzel eszünk, (ha valamit adsz és elveszel, azt is ugyanezzel), de legfeljebb kanállal és villával, kést csak a főzés ideje alatt használnak. Egyébként nagyon jó így, meg aztán amúgy sem gyakran eszünk alig vágható rántotthusikat.

Ha már hús, gyakran kérdezitek, mi az, amit itt nem esznek. Nos, valójában mindent. Bár nagy marha steak-et evő helyit még nem láttam, itt tényleg minden van, de mint otthon is, az ár határozza meg a napi menüt. A csirke és a hal viszonylag olcsó, így azt eszik sűrűbben.

Minden gyógyszer meg van körülötted. Gekkó és kagyló asztmára, kókuszvíz vitaminnak, a papaya levele pedig kiváló sebgyógyításra. Bár a természetgyógyászatot otthon sokan ördögtől valónak gondolják, higgyétek el, valóban működik.

A bali kutyák önjáróak és mindenevők. Nincs kerítéssel elzárt eb, boldogan és ami még fontosabb, körültekintően, okosan csavarognak az utcán, a pórázt még hírből se látták sosem. És nagyon cukik. Az meg a hab a tortán, hogy szálkástól eszik a halat, a saslikot ügyesen leeszik a pálcáról, és mérhetetlen mennyiségű chilit fogyasztanak, még sincs soha semmi bajuk.

És ami talán a legfontosabb mind közül, itt emberként, társként tekintenek a másikra. Nincsenek lenéző tekintetek a másikra és senkit nem érdekel, hogy pink vagy kék, mintás vagy nem mintás, drága vagy kevésbé drága ruhát vettél-e ma fel, ahogy az sem, hogy volt-e már rajtad három nappal ezelőtt. Nem kérdezik, hogy miért sminkelsz és azt sem, hogy miért nem. Senkit nem érdekel, hogy 40 kiló vagy-e vagy 70, a lényeg, hogy egészséges legyél és viszonozd a kedvességet. Ennyi az egész. Apróság, hogy nem ítélkezünk, mégis mennyivel szebbé, komfortosabbá teszi a mindennapokat. De ehhez mi még nem nőttünk fel.

És hát most, hogy már lyukat beszéltem a hasatokba, ideje, hogy rátérjek a mondandóm lényegére, ami miatt ezt az egészet kezdtem.

Az itt látottak, tapasztaltak bűvöletében, tiszta szívvel és tudattal nem csak békére és boldogságra, de társra is találtam.

Egy olyan társra, aki bearanyozza a napjaimat, aki őszintén szeret és akit én is őszintén szerethetek.

Aki nem csak a társam, de a legjobb barátom is. (Nyilván az otthoniak és a családom mellett.)

Aki mellett biztonságban érzem magam, aki vigyáz rám, aki segít, aki partnerként tekint rám.

Aki áprilistól (a megismerkedésünk napjától) szeptemberig minden egyes nap türelmesen várt, hogy aztán közel 13 ezer kilométert megtéve visszatérjek hozzá.

Akkor az idő nem nekünk dolgozott, de hittem, hittünk a sorsban, hogy ha úgy kell lennie, találkozunk mi még. És így is lett.

Tündérmesének tűnik, de nem az. Vagyis lehet, de legalább a miénk.

Sokaknak furcsa ez, többször kérdezték már, hogy tényleg szeretem-e, meg aztán azt is, hogy miért?

Nos az van, hogy nem tudtam válaszolni. Ami nem vall rám, hiszen éppen én vagyok az, akinek mindenről van gondolata, aki mindenhez hozzá tud szólni (ahogy ti is látjátok, nem is keveset), ugyanakkor ez még rajtam is kifogott.

Aki valamilyen véletlen folytán látta a Hotel Transylvania című mesét, annak talán ismerős lehet belőle a “ding, ami csak egyszer történik egy szörny életében”. Ehhez, ha hozzátársul az a túlcsorduló szeretet a szívemben, amit a hely iránt érzek és amiről már oly’ sokszor meséltem nektek, akkor talán már érthető a helyzet, amibe csöppentem.

Úgyhogy itt vagyok én, cseppet sem egyedül a világ másik felén egy olyan helyen, ahol minden lehetséges. A horoszkópomat tekintve kos vagyok, a kínai horoszkóp szerint pedig sárkány, szóval nehéz eset. De itt mégis azt érzem, hogy sikerült minden házisárkány-jellemzőmet levetkőznöm, és jó irányba formálódnom.

Úgyhogy szerencsés vagyok.

Szerencsés vagyok, mert azt az életet élhetem, amit szeretnék. Akivel szeretném.

Szerencsés vagyok, mert itt vagytok nekem, egy olyan család, egy olyan közösség van velem minden egyes nap, akit nem csak érdekel, hogy mi zajlik itt, hanem még támogatnak is. Ez pedig számomra mindennél többet ér.

Szóval köszönöm, hogy vagytok! Nem is tudok elég hálás lenni értetek.

És mindemellett köszönjük a rengeteg érdeklődést, jól vagyunk.

Tökéletesen. Meghitten. Együtt.

De azért továbbra is nagyon hiányoztok. És minden nap, amikor valakivel otthonról beszélek, érzem a hűvös, őszi szellőt a bőrömön, a vasárnapi tyúkhúsleves illatát, hallom az utca végében duruzsoló fűnyíró hangját, a szombat reggeli piac zaját és érzem a családom sugárzó szeretetét.

Ami itt is mind-mind van, de nyilván nem olyan, mint ott.

Szóval most újra becsukom a szemem és megölellek titeket. Erősen, reszketve, icipicit megkönnyezve, minden felgyülemlett honvágyammal. Vagyis hát nem is honvágy ez teljesen, mert nem az ország hiányzik, hanem Ti. De azért most inkább megállítanám az időt itt, hogy minél tovább élvezhessem ezt a kis varázslatot.