Ma valahogy másképp ébredtem. Ülök a teraszon, hallgatom, ahogy a gyengéd szél cirógatja a pálmafák hatalmas leveleit, valahol a szomszéd telken pedig egy tehén szinte már-már ütemes bőgése szűrődik be a hajnali napfénnyel. Hozzám is lassan elérnek a reggeli imák büszke hírvivői, a füstölők kellemes illata, ami az itteni meleg, sós, párás levegővel sokkal intenzívebben, sokkal messzebbre juthat.

Autentikusnak hangzik, de valahogy mégis varázslatos. A környezettel együtt lassan a szívem is virágba borult, talán azért, mert egy előző életemben valójában már járt itt a lelkem.

Így tehát nem riadok meg a plafonon rohangáló gekkóktól, és már akkor sem visítok fejvesztve, ha egy fél tenyér méretű pókot, vagy óriáshangyákat találok a szobámban. Végül is én jöttem az ő területükre, úgyhogy gyorsan valamiféle szövetséget kellett kötnöm velük.

Apropó, alkalmazkodás. Ismeritek azt az egészen furcsa érzést, amikor egy teljesen új környezetbe csöppenve úgy érzitek magatokat, mint egy újszülött? Nos, én most épp ebben a helyzetben vagyok, és ha még nem tanultam volna eleget életemben, most aztán van mit.

Az indonéz és a balinéz nyelv is gyönyörű, kifejezetten egzotikusan, dallamosan cseng, de úgy érzem, a lehetetlennel állok szemben, hogy megtanuljam. Na nem mintha számítana, szeretem a kihívásokat (meg aztán voltak már ennél cifrább dolgok is korábban), az pedig nap mint nap motivál, hogy látom, ahogy felcsillan a szemük egy-egy számukra ismerős szó vagy kifejezés hallatán.

A nyelv mellett viszont a helyi vallási szokásokról is rengeteget kell még tanulnom és tapasztalnom, hiszen itt ez nem merül ki annyiban, hogy néha meghallgatunk egy éjféli misét. Nap, mint nap vannak kötelező teendők, de erről egy másik posztban, vagy egy videóban kicsit bővebben mesélünk nektek, hiszen olyan színes, hogy nem tudom néhány mondatban összefoglalni.

De engedjétek meg, hogy mielőtt még mélyebb diskurzusokba elegyednék magammal, olyan témákról is szót ejtsek, amik először vetülnek fel azokban, akik esetleg még sosem jártak Balin, vagy úgy általában Indonéziában.

Az elsőt rövidre fognám, az időjárás ugyanis itt mindig nagyon jó, meleg és napos. Na jó, ez mondjuk nem teljesen igaz, de még az “esős időszakként” ismert körülbelül decembertől áprilisig tartó “évszak” alatt is csak annyi változik, hogy a meleg mellé néha az ég is leszakad. Mondjuk mókásan is néznének ki a pálmafák alatt, az óceán partján síelő szörfösök, de itt a nálunk klasszikus értelemben vett hideg (10 fok alatt) fogalma teljesen ismeretlen.

Na, de hogy valami érdekeset is mondjak, térjünk is át a gasztronómiára, hiszen a nyaralásra készült, avagy már éppen hazatért utazókhoz intézett egyik első kérdés otthon szinte minden esetben az, hogy “na és a kaja milyen volt?”.

Hát, jó.

Kicsit bővebben, nagyon jó.

Na nem vagyok szakértő, de finnyás sem, bár itt még a válogatósok, a vegetáriánusok, a vegánok, az étel érzékenyek és a diétázók is biztosan megtalálják a kedvencüket. Ez tuti.

Színes, változatos zöldségek és gyümölcsök, magvak, halak és tengeri herkentyűk, húsok, és még hébe-hóba tészta is megtalálható a palettán, de minden csak és kizárólag mérhetetlen mennyiségű chilivel és természetesen rizzsel. Ezutóbbit levessel, levesben, tésztával és mindennel is eszik, ami nem kifejezetten nagy gond, sőt, megszépít. De tényleg. Legalább is azt mondják, jól áll nekem a mindennapos rizs-evés. Főleg úgy, ha kanál, villa és egyéb zavaró tényezők helyett én is kézzel eszem.

És hogy amúgy milyen itt az élet?

Áldott. Örömteli. Tökéletes.

Legalább is nekem az.

Mindig meleg van, mosolyognak az emberek, pompáznak a virágok, csirkék és kutyák rohangálnak az utcán, de láttam már malacot sétáltató embert is.

A gyerekek boldogan pecáznak a parton, hangos kacajukat egészen messziről is visszaverik a hullámok.

Fáról esszük az érett, friss gyümölcsöt, és az sem érdekel, ha még sosem láttam olyat. Higgyétek el, mindegyik isteni.

Ülök a teraszon, iszom a forró, zaccos feketét, és azon tűnődöm, milyen csodás dolog élni. Igazán boldognak, áldottnak érezni magam. De hát hogy máshogy érezhetné magát az ember itt, az Istenek szigetén?

Mindezek mellett azért mélyen legbelül nagyon hiányoztok.

Hiányzik a családom, a barátaim, a munkatársaim, a kiskutyám és mindenki, aki a mindennapjaim részét képezi otthon.

De mindig, amikor kicsit megszakad értetek a szívem, csak lehunyom a szemem és megölellek titeket.

Úgy, mint még sosem.

Minden szeretetemmel, minden energiámmal, minden rezgésemmel.